Azt hiszem most érett be igazán ez a blog arra, hogy kicsit személyesebb jellegű posztokat tegyek közzé, és egyúttal az érzéseim vagy netalántán a véleményem is leírjam egy-egy sok embert érintő kérdéskörben. A személyes, csak magamnak blogolás igazából sosem ment nekem, bár volt számos személyes jellegű blogom az évek során, még sem tudtam őket naponta frissíteni, mivel igazából érdekes, izgalmas dolgok sosem történtek velem, vagy amik történtek azokat nem tudtam vagy nem akartam írásba foglalni. Kicsit bánom, hogy nem voltam kitartóbb és nem írtam le a napjaim, ugyanis nagyon jó dolog visszaolvasni ezeket a régebbi írásokat, bejegyzéseket és visszaidézni, hogy mit éreztem akkor, abban a pillanatban.
A mostani téma, a
barátság. Számomra ez mindig is egy érdekes dolog volt, ugyanis kicsi korom óta vágytam mindig egy legjobb barátra, akiben megbízhatok, aki megbízik bennem, akivel hasonló a gondolkodásunk, akivel ugyanazt a zenét, ugyanazokat a filmeket szeretjük. És sajnos valahogy úgy nőttem fel, hogy bár voltak barátaim, úgy éreztem, igazából nincs legjobb barátom. Ez többek között azért lehetett, mert számomra egy fixa ideállá nőtte ki magát a "legjobb barát" szerep, és minden utamba kerülő emberre próbáltam ráhúzni, mint egy ruhát, de egyik emberre se passzolt az elképzelt méret. Mindig csalódtam, mindig becsapva éreztem magam, mindig megcsalva éreztem magam, és baromi féltékeny tudtam lenni, ha a kiválasztott barátnőm elkezdett más felé húzni. Általános iskolában és középiskola első 3 évében ez rendszeresen gyötört. Nem értettem, hogy miért nincs a világon legalább egy ember, aki önzetlenül a barátságába tud fogadni, és én leszek az egyetlen bizalmasa, nem csak egy a sok közül. Belém a pozitív gondolkodást nevelték, így mindig hittem abban (és a mai napig hiszek), hogy a dolgok, legyenek bármilyen rosszak is, jóra fordulhatnak. Szerencsére, nálam ez történt. 17 éves koromban leltem rá az igazi barátra, akiről tudom, hogy benne 1000%-ig megbízhatok, aki 1000%-ig megbízhat bennem, aki bár teljesen más karakterű, mint én, de nagyon sok mindenben egyetértünk, hasonló ízléssel rendelkezünk, és állandóan inspiráljuk egymást. A vele való barátságom döbbentett rá arra, hogy nem az igényeimmel voltak a problémák, hanem azzal, hogy eddig nem találtam meg egy emberrel sem azt az összhangot, azt a megértést, amit vele megtaláltam. Mert ő feltétel nélkül elfogad, és szeret és elviseli a hülyeségeim, és a forrongó mentalitásom, és elviseli a kirohanásaim, tudja, hogy ez ideig-óráig tart. És azt hiszem, ezzel le is írtam egy igaz barátnak a jellemzőjét.
Mindannyian ismerjük azokat a közhelyeket, hogy haverunk, ismerősünk lehet ezer, de igaz barátunk csak egy lehet, vagy kettő, de mindenesetre nagyon kevés. Talán az ember életében egy szerelem megszűnésén kívül a legfájóbb pont az, ha a legjobb barátja hagyja magára őt. Ez biztos számtalan emberrel előfordult már, így gondolom nem is kell elmondanom, hogy mennyire fájó lehet egy örök barátságnak mondott kapcsolat elvesztése. Hiszen egy mély barátság olyan, mint egy házasság. Örök hűséget fogadsz a másiknak, hogy jóban-rosszban vele vagy, támogatod és segíted őt, bármerre is megy. Csak itt nem papír alapú szerződés köttetik és nem gyűrűvel mutatjátok meg az "összetartozásotokat", hanem egy láthatatlan, kimondatlan kötelék köt össze Titeket. A kapcsolat alakulása, csakúgy, mint a házasságnál, a két félen múlik. Ha az egyik feladja a barátságot, megszakítja a kapcsolatot, nem akarja életben tartani a barátság lángját, a láthatatlan kötelék elszakad, és sose lesz összekötve már. Előttem pontosan egy ehhez hasonló történet játszódott le. A történetről röviden ennyit: A fent említett barátnőmön kívül (akit nevezzünk Z.-nek) volt egy másik barátom (nevezzük X.-nek), akivel így hármasban nagyon jó barátságot ápoltunk, de főleg Z. volt az, akihez a legközelebb állt X. hármunk közül. Z. és X. a legjobb barátok voltak, rengeteget találkoztak, nevetgéltek, mindent együtt csináltak, és szépen lassan mi hárman is egy minicsapatként kezdtünk funkcionálni, a kezdeti nehézségek ellenére is. Bár a hármasunk jól működött, X. legjobb barátja igazából mindig is Z. volt, és az összes titkukat megosztották egymással, és megismerték egymást. Csak hogy X. nem volt egy könnyű eset. Fiú létére olyan viselkedéssel áldotta meg a sors, ami elől bárki más hanyatt-homlok futott volna el. Viszont Z. hátán fát is lehetne aprítani, zokszó nélkül tűrte X. bármilyen kirohanását. Így teltek az évek, míg egyszer csak beütött a krach a kapcsolatukban egyik pillanatról a másikra. Zajlottak az események, és Z. azon kapta magát, hogy hatalmas összetűzésbe került X. -szel, aki buta kifogásokat használva elvágta azt a bizonyos köteléket kettőjük között, olyan érveket felhasználva, ami nem állta meg a helyét, és nem indokolta egy barátság megszűnését. X. olyan könnyen hátat fordított Z.-nek, mint egy hajléktalannak a Keletinél.
Igazából ez a kis történet csak nagyon nagyon ömlesztett változata az eredeti sztorinak, amit nem írok le, mert egyrészt hosszú, másrészt nem lenne egy tisztességes dolog X-szel szemben, bár mindazok után, amit mondott, megérdemelné, hogy kitudódjanak, mert mestere az emberek ámításának, nagyon jól olyanok kedvébe férkőzik, akiket hónapokkal ezelőtt nap, mint nap kibeszélt, és a most barátainak tartott emberek 90%-át elhordta már mindennek.
De mi a történet tanulsága? Egyáltalán van-e tanulság? Talán az, hogy az első jeleknél szakítsunk meg minden kapcsolatot egy olyan emberrel, aki a legjobb barátunknak adja ki magát, de nem viselkedik annak megfelelően, és a tettei nem ezt igazolják. Édesapám szokta mindig mondani, hogy
abban ne bízzam meg sohasem, aki a legjobbat akarja nekem, és a legjobban be akar a bizalmamba férkőzni. Az igaz barát, nem akar a bizalmamba férkőzni, mert tudja, hogy nem kellenek trükkök, harc és édesgetés ahhoz, hogy beengedjem a szívembe. Másik fontos következtetés, ami levonható az az, hogy
MINDIG beszéljük ki a problémákat! Ez igaz a párkapcsolatokra is. Ha a problémák nincsenek kibeszélve, attól még nem tűnnek el nyomtalanul. Természetesen a kapcsolatok velejárója a veszekedés, az egyet nem értés is, de ezeket az összetűzéseket, az okokat ki kell beszélni, különben már rossz alapokra helyeződik a kapcsolat.
És mi van, ha már megtörtént a baj, és kibújt a szög a zsákból, vagy esetleg már visszafordíthatatlan, hogy egy barátság véget érjen? Egy gallyra ment kapcsolatot sem szabad fölöslegesnek mondani, hiszen minden ember a hibáiból tanul. Csak fel kell ismerni, hogy mik voltak a problémák, milyen emberi viselkedéssel volt dolgunk, így legközelebb a hasonló jelek sokkal könnyebben felismerhetőek, kikerülhetőek. Én semmilyen kapcsolatom (legyen az baráti vagy párkapcsolat) nem bántam meg, bármilyen rosszak is voltak. Mindegyiket egy tanulási folyamat részeként tudtam be, az Élet tanításaiként, aminek lehet így kellett történnie, hogy a későbbiekben ne fussak bele ugyanabba a csapdába, és ne sebeződjek meg még egyszer. Végezetül, engedjük el az emlékét, és ne emésszük magunkat a dolgon. Közhely, de... az idő mindent begyógyít.
Na de mi van azokkal, akik úgy érzik barátok híján vannak? Manapság az Internet egy eszméletlen nagy lehetőség arra, hogy a kapcsolatainkat építsük, és ezt igenis használjátok ki! Ott a Twitter, esetleg a HotDog a fiatalabbaknak és gondolom még sok más közösség építő oldal, ahol biztos akad egy-két olyan ember, akivel megtaláljátok az összhangot. Van valami hobbid, esetleg kedvenc előadód, színészed? Keresd a fórumokat, fan clubokat, ahol biztos ráakadsz olyanokra, akik szimpatizálnak veled és a közös érdeklődés már okot ad a beszélgetésre. Én is már megjártam ezeket az oldalakat, és van olyan barátom, akivel így ismerkedtem meg, de a mai napig tartom vele a kapcsolatot. Aztán az Élet elég ravasz tud lenni, és sokszor pont akkor gurítja elénk a lehetőségeket, amikor nem is várnánk. Egy új munkahely, iskola számtalan alkalmat kínál arra, hogy barátokra leljetek. Esetleg egy új sport elkezdése is lehet egy barátság kiinduló alapja. Viszont az út egy mély barátsághoz nincs előre kikövezve, magunknak kell, a másikkal közösen kiépíteni. És ha úgy gondoljátok, hogy egyedül vagytok, gondoljatok arra, hogy legalább van tető a fejetek felett, van ételetek az asztalon, vannak szüleitek, akik nagyon szeretnek Titeket. Lehet ez így nagyon kevés és semmit mondó, de nekem sokszor adott erőt ahhoz, hogy ne hagyjam el magamat, és legfőképpen, hogy NE ADJAM FEL! Nem adtam fel, és hittem abban, hogy lesz nekem igaz barátom még ebben az életben, és beteljesült. De nem csak itt, hanem egy szituációban sem szabad feladni. Ha valaki feladja, akkor lemond a lehetőségeiről, és nem veszi észre azokat, bármilyen közel legyenek is.
Ne haragudjatok, hogy ilyen hosszúra sikeredett, kicsit elszaladt velem a ló, de muszáj volt ezt kiírni magamból egyrészt, másrészt remélem kicsi erőt tudok ezzel az írással nyújtani azoknak a fiataloknak, vagy bárkinek, aki úgy érzi mélyponton van barátság terén, hogy tudjátok, nem vagytok egyedül. Végezetül a következő idézettel szeretném zárni a soraim, amit még 17. születésnapom alkalmából kaptam Z.-től:
"Talán nincs is olyan, hogy jó barát meg rossz barát - talán csak barátok vannak, olyanok, akik az ember mellett állnak, ha megsérül, és akik segítenek, hogy ne legyen olyan magányos. Talán értük mindig érdemes aggódni, reménykedni, őértük érdemes élni. Talán még meghalni is, ha úgy kell lennie. Nincsenek jó barátok. Nincsenek rossz barátok. Csak olyan emberek, akik házat építenek a szívedben." (Stephen King)
