 |
| Let yourself be free (forrás: Pinterest) |
A modern kor illetve az emberi természet egyik legingatagabb, legtörékenyebb érzése a bizalom. A bizalom kiépítése, fenntartása szinte az egyik legrizikósabb feladat az emberi kapcsolatok kiépítése során, a legtöbb munkát igényli, ugyanakkor pillanatok alatt romba önthető. Mégis, van ennél egy sokkal összetettebb, érthetetlenebb érzés is, aminek a kiépítése még hosszabb időbe és kitartásba telik: ez az önbizalom. Az a fajta bizalom, amit saját magunk iránt táplálunk, ami ha megfelelően fel van építve, akkor megingathatatlan és megdönthetetlen. Kényes téma, mert igazából megfogalmazni is nehéz, hogy számunkra mit is jelent az önbizalom. Számomra a saját magamba vetett hitett jelenti, amitől nem tántoríthat el senki sem. Az, amikor ha kilépünk az utcára, nem szegjük le a fejünket, és bámuljuk a cipőnk sarkát, hanem felemeljük a fejünket, és büszkén, a saját értékeink, gondolataink, reálisan szemlélt külsőnk és képességeink tudatában megyünk végig az emberek között.
Számomra igazából az önbizalom jelenléte illetve hiánya sosem okozott napi fejfájást, sosem gondoltam rá rendszeresen. Viszont visszagondolva, 16 éves koromig rettentően bátortalan voltam, ami lényegében az önbizalom hiánynak is betudható. Az ok egyszerű volt. Volt egy ujjbegy méretű anyajegy az arcomon, amivel még kicsi koromban nem igazán törődtem, hiszen nem ért semmilyen sértés illetve nem kaptam megjegyzéseket miatta. Viszont, 12-13 éves koromban kaptam egy-két olyan bántó kommentárt, főleg fiúktól, amik nagyon nagyon rosszul estek. Ez teljesen félénkké tett, olyannyira, hogy a suli utáni hazabuszozás, ill. a buszra várás a többi gyerekkel félelmetes pontnak számított a mindennapokban. A hajam mindig hosszú volt, és mindig kiengedve hordtam, úgy hogy eltakarja az arcomnak azt a felét, amin az anyajegy volt. Sose fogtam össze, ha suliban voltam, és bár nem az osztálytársaim körében kaptam azt a pár megjegyzést, még sem szerettem mutogatni, mert sérülékenynek, védtelennek éreztem magam. Talán ennek az állandó bizonytalanságnak köszönhető, hogy még a mai napig is rögzült bennem egy kicsi ebből az érzésből és nem tudok olyan egyszerűen mély, baráti kapcsolatokat, ill. ismertségeket kialakítani. A legnehezebb időszak mégis a középiskolába kerülést követően jött. Új hely, új emberek, új iskola, új élmények vettek hirtelen körül, és be kellett illeszkednem egy számomra vadidegen közösségbe, egyedül, ismerősök segítsége nélkül. Talán az első ill. a második év eleje okozta a legnagyobb nehézségeket. Az anyajegyem még mindig a bátorságom útjába állt, ugyanakkor a régi barátaim hiánya is eléggé felemésztett, befordultam teljesen, és a saját kis világomban éltem, és a különc öltözékeimmel, a nyers, őszinte modorommal, a tartózkodásommal még inkább elszigetelve éreztem magam a többiektől. A fordulópont akkor következett be, mikor elhatároztam, hogy eltüntetem orvosi segítséggel ezt a velem született „hibát”. Szerencsére a szüleim sem akartak lebeszélni a dologról, és 2006 márciusában véglegesen eltűnt a kis folt. Az az érzés, mikor kiléptem az utcára úgy, hogy semmit nem kell szégyellnem, takargatnom, féltenem, felemelő volt. Onnantól kezdve gyökeresen megváltozott számomra minden. Kinyílt a világ, mondhatnám így is. Sokkal nagyobb önbizalmam lett, sokkal bátrabban viszonyultam másokhoz és nem féltem megszólalni, önmagam adni az emberek előtt. Egy teljesen új embernek érzem magam. És a sebhely az arcomon, bár nagyon halványan, de látható, ezeket az emlékeket idézi fel bennem. Arra emlékeztet, hogy valaha voltam sérülékeny, és bizonytalan, de mindezen igenis tudok változtatni, csak meg kell tennem a lépéseket.
Lehet nem ez a legjobb példa arra, hogy hogyan lehet felépíteni bennünk a magabiztosságot, és a történetemmel nem azt akarom mondani, hogy ha valami nem tetszik magadon, azonnal rohanj a szike alá, és szabasd át minden nem tetsző dolgot magadon. Nem. Rajtam is vannak még bőven olyan dolgok, amik nem tetszenek. Például hatalmas orrom van, amit Édesanyámtól örököltem. Hasban is eléggé húsos vagyok, és a fenekem se szép formás. Igen, senki sem tökéletes, és sosem lesz senki sem az. De ezeket a hibáimat elfogadtam, és együtt tudok élni velük. Az orrom egyedi, és a legnagyobb tömegből is ki lehet szúrni, de nem akarom megműttetni, mert a barátaim, szeretteim így ismertek meg, így szeretnek, és úgy mond az Édesanyámnak is így szeretnék tisztelegni. A hasam visszamaradt bébiháj, de le lehet dolgozni, ehhez nem kell a drasztikus eszközöket bevetnem, ha laposabb hasat szeretnék. A fenekemet a megfelelő farmerekkel tudom optikailag korrigálni, és ha edzek, formássá is tehetem őket. Amin magunk is tudunk változtatni, azon változtassunk, mert igenis NEM LEHETETLEN! Csak a saját akaraterőnk és kitartásunk szükségeltetik, semmi más. Viszont nem kell minden egyes általunk hibának vélt testi adottságot műtéttel korrigálni. Az orromon azért nem kívánok korrigáltatni, mert nem tartom egy olyan problémának, amivel foglalkoznom kellene, ráadásul a műtéttel az egyediségemtől fosztanám meg önmagam. Muszáj megbarátkoznunk a testünkkel, de csak is azon javítsunk, ami valóban visszahúz minket attól, hogy a lényünk kiteljesedjen. Nekem ez az anyajegyem eltávolítása volt, de lehet másnak ugyanez a mellimplantátum behelyezése, vagy az orr átszabása. Én minden ilyen dolgot csak addig támogatok, amíg azok valóban csak azt a célt szolgálják, hogy az illető magabiztosabb legyen, viszont nem szabad azt a pontot elérni, amikor a sok műtét már a természetesség rovására megy. Hiszen nem véletlenül vagyunk olyanok, amilyenek. Ezt a testet kaptuk, akkor igenis próbáljuk elfogadni azt, és reálisan szemlélni, ne akarjunk mindent, de mindent megváltoztatni rajta, ha nem muszáj.
Keressük magunkban a szépet. Igenis, üljünk le a tükörrel szemben és nézzük meg figyelmesen magunkat, ismerjük meg a kinézetünket. Mi az, amit szépnek találsz magadban? Én a szemem formáját szeretem, a szám is szépnek találom. Büszke vagyok arra is, hogy szép hosszú ujjaim és körmeim vannak. Még a nyakam hossza is tetszik. Meg kell látnunk magunkban a szépet, és azokra kell koncentrálnunk, nem az általunk csúnyának tartott részeinkre. Át kell rendezni a perspektívánkat és teljesen másképp viszonyulni magunkhoz, mint általában. Az emberek szeretik kínozni magukat, szeretik felemlegetni a hibáikat, szeretnek kifogásokat találni. Így kiemelik az összes rossz tulajdonságukat, adottságaikat és mások sajnálatát, esetleg ellenkezését használják fel arra, hogy kicsit jobban érezzék magukat a bőrükben. De ezek ideig-óráig tartó apró lelkesedések, és sosem fognak olyan önbizalmat adni, mintha saját magunk adjuk önmagunknak a dicséretet! Felejtsük el az önsajnálatot, ez a legrosszabb, amit tehetünk! Főleg, hogy az embertársaink ellenszenvét is kiválthatjuk egy idő után, ha folyamatosan a hibáinkról beszélünk. Senki sem szeret egy olyan ember közelében lenni, aki a negatív energiát árasztja a többiek felé.
Nem kell úgy kinézned, mint a kedvenc celebednek, ahhoz hogy szeressenek, és elfogadjanak. Ne akarj más emberek miatt megváltozni, ne akarj teljesen más ember lenni, mint amilyen vagy. Mindent magad miatt tegyél. Mindennek a kulcsa az, ha önmagad szereted. Ha szereted önmagad, az kivetül rád, az látszik az arcodon, a mozgásodon, a gesztusaidon. Ha szereted önmagad, az érződik a kisugárzásodon, és azt a többi ember is megérzi. Lehetsz „plus size” vagy törékeny, vékonyka virágszál…ha elfogadod önmagad, ha nem hagyod, hogy a belső démonok győzedelmeskedjenek, ha TESZEL AZÉRT, hogy jól érezd magad a bőrödben, akkor mindenki más egy olyan embert fog látni, akihez szívesen odamegy beszélgetni, és szívesen meg akarja ismerni.
Én így próbálok élni, azzal a tudattal, hogy semmiben sem vagyok rosszabb a többi embernél. Tudom, miben vagyok jó, mit kell hangsúlyoznom, és mit kell elfednem az előnyök hangsúlyozása érdekében. A hátrányaim nem érdekelnek, mert nem lényegesek. Nem ezek határoznak meg. Ha magabiztosan rámosolygok egy emberre, biztos lehetek benne, hogy nem azért mosolyog vissza rám, mert nagy az orrom, hanem azért, mert látja, hogy a határozottság sugárzik belőlem. Igaz, sokszor magam is elbizonytalanodom, és vannak olyan napok, amikor nem érzem elég jónak magam semmihez sem, de nem rekedek meg azon a szinten, hogy sajnáltassam magam. Egy kis smink, frissen mosott haj, kényelmes ruha és helyreáll bennem a rend :)
Képek forrása: Pinterest
